Szakítanom kell vele, ez mostmár biztos.

wednesday ~

ma végre jó napom volt, ami sokban köszönhető mind a csakazértsemadomfel hozzá állásomnak , Pankának és Enikőnek is.

Suli után jót beszélgettünk utána pedig elmentünk zumbázni Anyával, Orsival és Enikővel.

Zsizsoval nem valami fényes a helyzet, hétvégén veszekedtünk, vagyis csak én idegesítettem fel magam  ő pedig kinevetett...

Másnap Anyu unokatesója jött látogatóba és annyira sem volt képes, hogy kimenjen és köszönjön vagy bemutatkozzon neki,,,

Nem vagyok boldog vele, ennyi és kész.

Csak nem tudom hogy mondjam el neki...

Az elején minden fényes volt és jó...

Már akkor sem voltam vele úgy 100%ig, teljesen boldog, mint előtte de most meg egyáltalán nem...

Nem figyel rám, nem érdeklem...

És most nem tudom mit csináljak, hogy ne bántsam meg...

egyedül

Egy valamit észrevettem az elmúlt egy hét alatt, míg itthon fekudtem betegen.

Egyedül vagyok.

Az a pár ember, akiknek tényleg számítok, azok keresnek, átjönnek és érdeklem őket..

De azok, akik közel voltak(vannak...?) hozzám, azokba most csalódtam....

Tudom, hogy mindig ez van, hogyha az embernek lesz egy kapcsolata

de attól, hogy lesz valakim, nem értem, hogy miért kell egyedül hagyni...

Főleg Bélától és Zsófitól esett ez most nagyon nagyon rosszul.

Mikor hétfőn bent voltam, már átültek Szancsiék elé, ezt sem értettem, de végülis nem várhatom el, hogy mindig mellettem legyenek, mégha ezt ígérték, akkor sem,

ez nem lenne korrekt...

Csak pont tőlük nem számítottam volna erre az egészre.

Zsizsonak hiába is magyarázom...

 Tegnap végre erőt vettem magamon és elmondtam ezt az egészet neki, hogy mennyire egyedül vagyok odabent és hogy mennyire nagyot csalódtam és hogy ez ténylegesen mennyire rosszul esik...

és mi volt a reakciója...?

Hümmögött és annyit mondott, hogy van ilyen...

Igen, tudom, hogy nem egy érzelmes ember és hogy ezekre nem tud mit mondani,

 de annyira nehéz lett volna megölelni és azt mondani, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz....?

Ismerem magam, ezt utálom a legjobban a világon, az egyedüllétet...

És most mégis itt vagyok egy szál magamba és nem értem egyszerűen, hogy hol a halálba ronthattam el és hogyha tényleg annyira rosszul csináltam valamit, hogy ezért el kelljen hagyni engem, akkor miért nem szólt valaki...?!

Anyáék mondják, hogy már csak 2 hónap van a suliból, azt fél lábon is kibírom,

de én nem így akartam tölteni az elkövetkezendő és egyben gimnáziumi utolsó 2 hónapomat....

könyvtár

Ma harmadik napja vagyok itt, a könyvtárban.
Amellett , hogy beteg vagyok és kínoz ez a kurva allergia is, a lelki világom szépen lassan kezd vissza billenni a normálisba.
Miután ez a sok minden megtörtént, teljesen le voltam hozva az életről.

 Mintha nem is lett volna miért/kiért felkelnem , csak vitt egyik nap a másik után ebben az undorítóan monoton körforgásban. Hiába voltak ott a barátaim, a családom, a párom...mintha egy álomba ragadtam volna és semmit nem tudtam megélni teljes szívvel-lélekkel, a további tevékenységeimre való nemlétező energiámról pedig ne is beszéljünk.

Szinte rosszabbnak éreztem, mint amit Novemberben éltem át, pedig nem volt ez rosszabb, csak valahogy más...

Nem tudtam mit tehetnék hogy kirángassam magam ebből a kétségbeesett kapálózásból, végül szerdán úgy keltem fel, hogy éreztem, hogy én ma nem megyek be az iskolába...Elmentem orvoshoz(mint kiderült,garatgyulladás és még erre jött az allergiám...), majd gondoltam egyet és beiratkoztam a könyvtárba. 

Az ötlet már reggel megfogalmazódott bennem és nagyon is jól tettem, hogy végül e mellett döntöttem.

Az első két nap érettségi feladatsorok írásával és pszichológiával telt, véletlenül (vagy csak tudat alatt) azt az eldugott zugot szúrtam ki, ami pont a pszichológiai kézikönyvek mellett van.

 Már első nap is több, mint 500 oldalon rágtam át magam, ezzel kapcsolatban olyan vagyok, mint egy szivacs. Azt hittem ilyen nincs, hogy valami ennyire lekösse az embert...És mégis, mire néha felnézek, órák telnek el, annyira olvastatja magát ez az egész... Örülök.

Hiszen számomra ez azt jelenit, hogyha magamtól ennyit olvasok róla és kijegyzetelem, utánanézek, akkor az egyetemen való tanulással sem lesz gond.
Másrészről pedig, megerősít abban, hogy igenis jó irányt választottam.
Szóval ma van az utolsó napom bár őszintén, fontolgatom, hogy beüljek máskor is délután, de tudom, hogy nem lesz ugyanilyen jó, mint most.

Ettől függetlenül mégis jó érzés, hiszen ez bebizonyította nekem, hogy nem, mégsem vagyok olyan szerencsétlen, hogy ha máson egyenlőre nem is, de magamon ne tudjak segíteni.

Ezekre a napokra mindig boldogan fogok visszaemlékezni, hiszen milyen furcsa, hogy egy ilyen eldugott, régi, poros helyen , elzárva a külvilágtól találja meg néha önmagát az ember.